Az alcímet elolvasva, nem kell annyira megijedni. Igaz, óriásit zokogtam, amit még a körülöttem lévők is úgy nyugtáztak: "Neked meg mi bajod van??"Szóval, aki neki kezd, készítsen be egy százas zsepit szükség esetére. Na de mindezt félre téve térjünk a lényegre.

Azonkívül, hogy az erős témaválasztás valakit(mint például engem) nagyon érzékenyen érint, egy vicces és aranyos történettel ismerkedhetünk meg. Be kell valljam eddig nem olvastam ilyen témájú könyveket, valahol tartottam egy kicsit tőlük valamiért. Úgyhogy 1. -nek a témában nem is volt annyira elrettentő. Az ilyen könyveket is lehet érvezni a maguk módján.
Annyi háttérinfót azért elárulok róla, hogy ismételten az én lelkes könyvolvasó barátnőm ajánlotta, hogy: "Olvasd el, olyan cukik benne!" Aha,... cukik benne, meg minden... de elfelejtettél szólni, hogy készüljek fel a befejezésre! Ajánlásodat csak még jobban sürgette , hogy értesültem a megfilmesítéséről, így teljesen előre ugrott az olvasandó könyvek listájának elejére. Szóval a beszerzés után rögtön hozzá is fogtam, és egy hétvége elég volt az elolvasására. A gyors haladást segítette, hogy a mai korban, mai fiatalokkal történik meg mindez; a szereplők nagyszerűek, és hát a kalandok amiket megélnek nagyon is elképzelhetőek.

Fülszövege:

"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában. "

A szereplőkről csak kicsiben beszélnék. Mindenkinek megvan a maga helye, a főszereplők nagyon is szerethetőek.

Augustus: Komolyan mondom , szerintem mindenki ilyen srácról álmodik, a maga egyszerű de nagyszerűségével, a gondolkodásával és végtelen humorával.

Hazel Grace: Kezdjük ott, hogy az ő szemszögéből olvashatunk mindent. A korához képest, igen intelligens lánynak persze néhol vannak gyerekes kitörései, de én így imádtam.

A történet során volt ahol együtt nevettem a szereplőkkel és volt ahol nem.Egymást követik a cselekmények és azon kapod magad hogy hoppá már szinte vége is a könyvnek.... és akkor jön a befejezés, amit az utolsó pár fejezet foglal magába. Egy óriási csavarral, (amit szerintem senki sem várt, vagy ha igen akkor egy kicsit másképp) Első reakcióm a " Hogy micsoda?? Ez nem lehet igaz..." Ha valaki állapotromlására számítok, az Hazel. (Bocsi, de neked már erre utaló jeleid voltak...)

Tehát derült égből villámcsapásként ért tények, a reakcióimra is kiterjedtek. A szörnyű hír után,már csak a beteg, reményvesztett és megtört Augustus-al találkozhatunk , örökre eltűnik a pozitívan gondolkodó és mindig vidáman mosolygó fiú.
Szívszorító volt olvasni a haldoklás minden egyes fázisát(méghozzá ilyen részletességgel) Erről a részről nemigazán szeretnék beszélni többet egy mondatnál.
A könyv végét sokan befejezetlennek érzik, mondjuk Hazel további sorsáról nem is derül ki semmi. De én azt a bizonyos levelet, egyfajta lezárásnak tekintettem és így valamennyire a fantáziámat is lenyugtattam a történet folytatását illetően.

Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.

                                                                                                                      -Hazel Grace

Összefoglalva ez egy GYÖNYÖRŰ könyv ,  amit mindenkinek csak ajánlani tudok. (Fontos témát feszeget ugyan , amit egyesek felháborítónak tartanak, de mindenki azt gondol amit akar)

Megnyitottam a négy csatolmányt. Gus csúnyán, ferdén írt, a betűk mérete, a tinta színe változott.
Több napon át írta, az öntudat különböző fokain.
Van Houten!
Én jó ember vagyok, de szar író. Maga szar ember, de jó író. Jó csapat lennénk. Nem akarok magától szívességet kérni, de ha van ideje – és mint láttam, akad épp elég, szóval, arra gondoltam, hogy tudna-e írni egy dicsérő beszédet Hazelről. Vannak jegyzeteim meg minden, de talán csinálhatna belőlük egy összefüggő egészt. Vagy legalább azt mondja meg mit kell másképpen írnom.
Mert ez a helyzet Hazellel: szinte mindenki megszállottan igyekszik nyomot hagyni a világon. Örökséget hagyni. Túl akarja élni a halálát. Valamennyien azt akarjuk, hogy emlékezzenek ránk. Én is. Az zavar a legjobban, hogy újabb felejthető halott leszek a betegség ellen vívott ősi és dicstelen harcban.
Nyomot akarok hagyni.
Csakhogy. Van Houten, azok a jelek, amelyeket az emberek hagynak, túlságosan gyakran
sebhelyek. Az ember felhúz egy ocsmány plázát, államcsínyt hajt végre, megpróbál rocksztár lenni, és közben azt gondolja: „Most már emlékezni fognak rám”, azonban (a) nem fognak emlékezni, és (b) csupán még több sebet ütött. Az államcsínyből diktatúra lesz. A plázából fekély.
(Jól van, talán nem is vagyok olyan szar író. Azonban nem tudom összefésülni az ötletemet, Van Houten. A gondolataim csillagok, és nem tudok belelátni a csillagzatokba.)
Olyanok vagyunk, mintegy csomó kutya, amelyek levizelik a tűzcsapot. Megmérgezzük a talajvizet toxikus húgyunkkal, miközben mindenre ráütjük a bélyeget, hogy ENYÉM, abban a nevetséges igyekezetünkben, hogy túléljük a halálunkat. Nem állhatom, meg hogy le ne pisiljem a tűzcsapot.
Tudom, hogy ostoba és fölösleges – jelenlegi állapotomhoz képest eposzian fölösleges – de
ugyanolyan állat vagyok, mint a többiek.
Hazel más. Ó súlytalanul jár, öregem. Súlytalanul jár a Földön. Hazel ismeri az igazságot: éppen annyira valószínű, hogy fájunk a világmindenségnek, mint az, hogy segíthetünk rajta, bár valószínűleg egyiket sem tesszük.
Majd azt fogják mondani rá, milyen szomorú, hogy Hazel kisebb sebet ütött, hogy kevesebben emlékeznek rá, mert nagyon szerették, de nem elegen. Ám ez nem szomorú, Van Houten. Ez diadalmas. Ez hősies. Talán nem ez az igazi hősiesség? Ahogy az orvosok mondják: először is, ne árts.
Az igazi hősök semmiképpen nem azok, akik mindenfélét csinálnak; az igazi hősök azok, akik ÉSZREVESZNEK dolgokat, odafigyelnek. Az illető, aki fölfedezte a himlőoltást, valójában semmit sem fedezett föl. Csak észrevette, hogy a tehénhimlővel fertőzött emberek nem kapják meg a himlőt.
Miután kigyúltam a PET-szkenneren, beosontam az intenzív osztályra, és láttam, amikor öntudatlan volt. Csak úgy besétáltam egy ápolónő után egy jelvénnyel, és sikerült tíz percen át ülnöm Hazel mellett, mielőtt elkaptak. Komolyan úgy gondoltam, hogy meghal, mielőtt megmondhatnám neki, hogy én is meghalok. Az brutális volt, az intenzív osztály szüntelen, gépies kalamolása. Sötét rákos víz csöpögött Hazel melléből. A szemét becsukta. Intubálták. A keze azonban még mindig az ő keze volt, még mindig meleg a körmén olyan sötétkék a lakk, hogy az már majdnem fekete, én pedig csak fogtam a kezét, és igyekeztem elképzelni a világot nélkülünk, és körülbelül egy másodpercre olyan jó ember voltam, hogy azt reméltem, meghal, így sose tudja meg hogy én is elindulóban vagyok. De azután több időt akartam, hogy egymásba szerethessünk. Úgy látom, teljesült a kívánságom. Én is hagytam magam után egy forradást.
Bejött egy ápoló, és azt mondta, menjek ki, ide nem engednek be látogatókat, és én megkérdeztem, hogy Hazel jól van-e, ő pedig azt mondta, „még mindig vizesedik". Ami a sivatagban áldás, az óceánon átok.
Mi van még? Olyan gyönyörű. Nem lehet betelni a nézésével. Sose kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az. Mulatságos, de sose kíméletlen. Szeretem, Van Houten, én olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem. Öregem, nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat.
Remélem, ő is szereti az övét.
Szeretem, Augustus.

Értékelésem: 5/5****** 

Érdekesség: Tudtad, hogy a filmben az író is megjelenik egy jelenet alkalmával??